Facebook

Exhibitions

S Z U P E R P O Z Í C I Ó


S z ö r é n y i B e a t r i x


 2 0 1 5 . 0 9 . 1 1 . - 2015. 10. 15.


A szuperpozíció, azaz a lehetőségek közötti nem-választás adta köztes állapot Szörényi Beatrix kiállításán a megfigyelés megfigyelése felé tereli a néző figyelmét, azaz azt vizsgálja, hogy mi történik a dolgokkal amikor nézzük őket, és mi történik velünk, miközben magunkat is belelátjuk ebbe a nézésbe.

E spekulatív gondolati kör térbeli megjelenítése a kiállítás. A tudományos gondolkodás és vizualizáció olykor megnyugtatóan rendteremtő, máskor kényelmetlenül korlátozó jellege egyszerre nyilvánul meg a művek alkotta együttesben (ez maga a szuperpozíció), így választhatunk: megmaradunk–e a kijelölt úton, vagy hagyjuk magunkat kételyeink által eltéríteni. 

Szuperpozíciónak a kvantumfizika azt az állapotot nevezi, amikor egy hullám vagy részecske bizonyos tulajdonságai nem meghatározhatóak, így – gondolati szinten – minden lehetőség egyszerre van jelen. Ha az adott tulajdonságot meghatározzuk, a szuperpozíció megszűnik. Schrödinger macskája egyszerre él és halott, addig a pillanatig, amíg a dobozt, amely hogylétének titkát fedi, fel nem nyitjuk. Ekkor, a beavatkozás – azaz a tudás megszerzésének vágya - hatására a párhuzamos valóságok prózai módon szétválnak, és az egyiket elveszítjük.

Szörényi Beatrix ezeket a párhuzamos valóságokat akarja egyszerre láttatni, úgy, hogy az ezeket megfigyelő – tehát bizonyos értelemben teremtő – helyére a kiállítás látogatóját állítja.

A fizikai valóság lamellái között áttűnő kép van is és nincs is, látható de megragadhatatlan. A lentikuláris kép a szökőkúttal és a körülötte megjelenő vagy szertefoszló szivárvánnyal szintén egyfajta szuperpozíció: két kép párhuzamos léte, amelyből azonban egyszerre csak az egyik érhető tetten, és ha ez megtörténik, a másik eltűnik.

Belépéskor a kiállítás első műve az additív színkeverést bemutató ábra: a fényforrások fényének összeadását, és ezáltal új színek létrehozását illusztráló kép a megértés modellje. Az egymásra fedő rétegek (a fizikai, szellemi, kulturális meghatározottságok) más és más színeket hoznak létre attól függően, hogy milyen arányban keverednek. Az ábra szétbontja a valóság bonyolult szövetét és pillanatnyi megnyugvást hoz a dolgok kuszaságába.

Ha épp csak a színeket vonjuk ki a színkeverési ábrából és teret adunk a valóságok metszetének, a kiállítás egy következő emblematikus tárgyához érkeztünk: az egymást metsző Petri-csészékből álló fiktív laboratóriumi eszközhöz, amely reménytelen, de elkerülhetetlen kísérlet a valóság elemeinek szétválasztására.

A laboratórium és a múzeum párhuzama – az izolációra és a megfigyelésre tett kísérletek okán – a kiállítás sokadik szuperpozíciója. A múzeum, mint az életet művészetté szelídítő, és a laboratórium, mint az életet alkotóelemeire és folyamataira bontó hely a rendszerezés, a megértés ígéretét kínálják. A megfigyelés azonban – mint tudjuk – megváltoztatja a megfigyeltet, így tudásunk nem magukról a dolgokról, hanem a megfigyelés alatt álló dolgokról – és magunkról mint megfigyelőkről – gyarapodhat.

A paraván két félre osztja a kiállítás belső terét. Mögötte az eltűnő-feltűnő képet őrző szék üres, így a néző mozgásával megjelenő – elporladó szivárvány még kísértetiesebb: senki nincs odaát aki víziónkat visszaigazolhatná. A szivárvány, a vízcseppekben színeire bomló fény, megjelenése kitüntetett pillanataiban a fehér fény összetételét teszi láthatóvá, természetes párhuzamot alkotva a színkör által képviselt tudományos vizualizációval. Az, hogy mindez egy régi, kissé színehagyott képen történik szépen kiegyensúlyozza a valóság leírására vonatkozó, a kiállításban is bemutatott módszerek hűvösségét, és szelíden az idő múlásának rendeli alá ezeket.

A paraván másik oldalán egy terepmakettbe helyezett csont látható a múzeumi bemutatásmódot idéző üvegbúra alatt. A Petri-csészéhez hasonlóan izoláló helyzet azonban nem fedheti el a megfigyelés beavatkozás mivoltát: a néző pillantására (fizikai jelenlétére) a terepmakett rétegei lassan olvadni kezdenek és új formába dermednek. A lelőhely egykor rétegzett szerkezete összecsúszik, a síkok egymásba oldódnak, a megfigyelt elválaszthatatlanná válik a megfigyeléstől; a megfigyelő pedig visszavonhatatlanul megváltoztatja a szemlélt valóságot.