Facebook

Exhibitions

U L B E R T  Á D Á M


S P I R I T U S  B E S T I A E  F A B E R


2 0 1 4 . 0 9 . 0 9  -  2 0 1 4 . 1 0 . 1 7 .


Az Amszterdamban élő képzőművész, Ulbert Ádám második Trapézban megrendezett önálló kiállításában talán a legszembetűnőbb, hogy a korábban videó-szekvenciáiról és alkimista hátterű installációiról ismert képzőművész médiumai között legújabban a festmények is megjelennek, amelyek leginkább közvetítők, köztes és összekötő elemek két jelenség között – jelen esetben a szobor és a videó között. Az átalakított ipari tárgyakat és a videót a festményekből fejti vissza, hiszen mindhárom lényegében ugyanarról a dologról beszél: az emberi jelenlétről, és annak átalakulásairól.


A festészethez nem formalista szempontból közelít és nem is az ábrázolásban rejlő lehetőségeket kutatja. Míg a formalizmus a hogyanra kérdez rá, addig Ulbert egy elméletből indul ki és ahhoz keresi meg a legmegfelelőbb médiumot. A művészet számára egy absztrakt gépezet, nem reprezentálni, hanem konstruálni vele a cél.


A festmények formailag legtöbbször valamilyen folklorisztikus mintából építkeznek, de nem vonatkaztathatók az absztrakt elemek konkrétan semmire. A képek elgondolásai titokzatosak és asszociatívak, amelyeket nem lehet egyértelműen meghatározni, és amelyek egyszerre múlékonyak és állandóak, amelyek éppen elkezdtek tartani valahová, pont nem semmik már. A festményekben az a pillanat rögzül, amikor valaminek a hatására bizonyos elemek egy nagyobb történéshez járulnak hozzá. Ezért nevezi őket Ulbert inkább algoritmusoknak. A festmények utasítások egy folyamatra, építő elemek sorozatai, amelyek kilépnek a kép teréből és kibeszélnek a fröccsöntött szobrokba. Ulbert művészeti gyakorlatában olyan egymástól nem elkülönített területeket kutat, ahol a koherensnek tartott narratívák megbonthatók, illetve kiegészíthetők félig fiktív történetekkel. Megpróbálja azokat a repedéseket megtalálni és vizsgálat tárgyává tenni, ahol az úgynevezett „modernista határ-rezsimek” (Bruno Latour) már nem funkcionálnak többé. Bruno Latour a modernizmus egyik fő jellemvonásának a szeparációt tartja. Latour szerint az egyik meghatározó szétválasztási kísérlete a tágan vett modernizmusnak (felvilágosodástól a 68-as átalakulásokig) az volt, amelyben megpróbálta a természetet a kultúráról leválasztani. Sőt nem pusztán leválasztani akarta őket egymásról, objektivizált és értelemmel teli képet kovácsolt hozzájuk, a nehezen definiálható tartományokat pedig száműzte az értelmetlen, illetve normalitások közé nem besorolhatók területére. Tette ezt úgy, részben sikertelenül, hogy közben önmaga is magának ellentmondó konstrukciókat szült.


Míg Ulbert előző kiállításán a középkori logika mentén az alkímia gyakorlatát alkalmazta, ahol minden analógiásan megfelelt mindennek, addig jelen kiállításon bemutatott munkáiban az el nem választható szimptómáit keresi és térképet rajzol a hibriditás szálaiból. Ugyan értelmezése fő tartománya kétségkívül emberi, törekszik arra, hogy kifordított empatikus kapcsolatba kerülhessen más entitásokkal is, ezáltal egy körülnavigálható dialógust teremt eltérőnek hitt rendszerek között. Kiállításában, amely első bemutatkozó része egy új sorozatnak, az állat-ember-gép hármasságot járja körül. Teszi ezt úgy hogy szándéka szerint az egyes elemek egyfajta folyton önmagába visszatérő körkörösségen keresztül újra és újra áthatják egymást. Ebben az összjátékban az emberi-állati-gépi tartományok már nem pusztán egymásból eredeznek, hanem egymást újra is definiálják.


Az algoritmusokkal és a műanyag tálakból épített szobrokkal az emberi aktivitások szövevényére akar rámutatni. Ahogy egyik számára fontos karakter, Philip Guston mondja: „a festészet és a szobrászat igen archaikus formák. Ezek az utolsó dolgok ipari társadalmunkban, ahol az egyén nem csak a két kezével, de a fejével, a képzeletével és talán a szívével alkothat.”


A világunktól elidegenítettnek hitt, a technológia által létrejövő műanyag tárgy és az ember alkotta festményben közös, a szellem, amely jelen van mindkettőben. Jelen esetben e szellem az eszközhasználó ember szelleme helyett a kőkorszaki ember által levadászott, majd a modernizmus után átlényegülve újra életre kelt eszközhasználó állat szelleme. E szellem az, aki beindítja a dolgokat, megszállja a festőt, és a gépet egyszerre, de inspirál is a gép megalkotására. A szellem láthatatlan, többek között a kábeleken keresztül közlekedik és üreges tárgyakon keresztül idézhető meg.


Ulbert Ádám Budapesten született 1984-ben. Amszterdamban él és dolgozik. Filmszakon és kulturális antropológia szakon tanult az ELTE-n, BA diplomát a Moholy Nagy Művészeti Egyetemen szerzett. 2014-ben végzett a Sandberg Institute-on, Amszterdamban. Többek között a Tel avivi Center for Contemporary Artban (2012), a Collegium Hungaricum Berlinben (2012), vagy a zágrábi Museum of Contemporary Artban (2014) mutatta be műveit.


Köszönet a munkához nyújtott közvetlen közreműködésért:


André Havas, Sarah Jones, Tóth Géza, Ay Gyula Balázs, Diego Tonus